Szóljanak a fanfárok, menjen a dobpergés, mert elérkeztünk a 2009-es Emergenza szezon Közép-európai csúcsához: a két döntőhöz az A38 hajón. Ide a bécsi, grazi, pozsonyi, prágai, debreceni, valamint budapesti majd kétszáz zenekarból a legjobbak jutottak csak el, hogy együtt csapjanak egy utolsó nagy bulit, és nem utolsó sorban, hogy szembe szálljanak a Taubertal Open Air Fesztiválra való kijutásért. 2009. június 26. A döntő nyitózenekara a grazi, majd később a bécsi Emergenzát is megnyerő J.O.E.L. volt. A fiúk már alapból a zsűriben kezdtek (ha már egyszer két döntőt megnyertek), ezért döntöttünk úgy, hogy nyissák meg ők a kétnapos fesztivál-döntőt. Azt kell mondjam, hogy jó döntés volt: a fiatalok nagyon hamar belelendültek a dolgokba, poprock zenéjükkel gyorsan felpörgették a hangulatot, remek alapot adva az estének. A zenekar nem véletlen jutott el idáig: tökéletesre csiszolt dallamok, hibátlan játék, valamint olyan kinézet, amivel igencsak meg lehet dobogtatni azokat a női szíveket. Az egész fellépés hibátlanra sikeredett, látszott, hogy a srácok sikerre vannak ítélve, vagyis arra ítélték magukat: és számomra itt jött el a fellépés nagy negatívuma. Egy zenekar ne mindenáron akarjon jó lenni és befutni, mert úgy bizony nem lesz eredeti a dolog. A koncert számomra sajnos valahogy műanyagszagúra sikeredett. A szintén már egy döntőt, méghozzá a debrecenit megjárt Karantén következett – ha jól számolom, nekik ez már az ötödik Emergenza fellépésük így az idén, huh! Ennek megfelelően ismét nagyon profin álltak a dolgokhoz, pillanatok alatt beindították a gépezetet, szólt a rock and roll ezerrel, a közönség meg tombolt, ennek megfelelően. A srácokon már Debrecenben is látszott, hogy nagyon jól áll nekik a nagyszínpad, és ez itt is megmutatkozott. Döngtek az egyszerű, de nagyszerű dalok, szólt a rock, a srácok pedig végig keményen, de emberközelien tálalták nekünk a zenéjüket. Az átvezető beszédek is nagyon jól sikerültek, úgyhogy semmi sem állíthatta meg őket… csak egy basszushúr-szakadás. Persze ezzel sem lett volna semmi baj, viszont a fiúkon látszott, hogy ’úristen, most mi lesz’, kicsit kapkodásba ment át a dolog, és miután sikerült megoldani a helyzetet, a zenészeken valahogy a ’na, most elcsesződött az egész’ érzés lett úrrá, amit nem nagyon értek, mert egyáltalán nem lett volna ezzel semmi baj. Kár érte, de reméljük azért, hogy a fellépés első felére szívesen emlékeznek vissza a zenészek is – mint ahogy teszem jómagam, meg még szerintem sokan az A38-on. Az első budapesti zenekar képviseletében a Leecher lépett a színpadra, amolyan Apocalipticás felállással. Gitárok helyett ugyanis csellók adták a fellépés gerincét, ezzel nagymértékben meghatározva az egész zenét. Az a helyzet, hogy nagyon jót tett a fellépésnek a nagyobb színpad, és a profi technika: végre rendesen hallatszott, hogy mit játszanak a srácok, és bizony nagyon jól állt a zenekarnak az egész stílus. Kezdve a jó kis énektémáktól a keményebb részekig, a szintis átvezetőkig – a szinti szintén nagyon jó kis vonóshangokat árasztott magából, így aztán tényleg maximális volt a hangulat. Bár én nem vagyok nagy híve ennek a stílusnak, most sikerült engem is megfogni, mert nagyon tetszett a fellépés. Gratulálok! A punkból szép lassan egyre inkább alternatív zenébe hajló After School Program következett, akik amellett, hogy mozdulnak el a stílusilag, egyre inkább egyben vannak, a srácok fejlődése eddig koncertről koncertre simán nyomon követhető volt. A kezdeti egymás keresgélését szép lassan, egyre inkább felváltotta az ügyesebb játék, és az igencsak kreatív elemek a koncert közben. Kreatív elemeket az A38-on is kaptunk, jött a már megszokott síp (amit lefogadom, hogy nem csak fújni kell, hanem a hangot is adni kell bele), sőt, jó kis tőgy-alakú lufikat is kapott az arcába a kedves nagyérdemű. Mindemellett a fellépés technikai r