2008. október 24.
A mai nap sajnos rövidebbnek ígérkezett, mint ahogy azt mindenki tervezte: a fellépõ hét zenekarból ugyanis kettõben (a Kashmir és a D’nS) a zenészek sajnos a koncertnap elõtt befejezték közös pályafutásukat, így a mûsoridõ is sajnos egy órával rövidebb lett. Ettõl függetlenül sok szerencsét kívánunk nekik a jövõben!
               A versenyben maradt öt zenekarnak így viszont jobbak lettek a továbbjutási esélyei, ezzel a tudattal nyithatta meg az estét az All Inn zenekar. Egy igen-igen profi akusztikus koncertet láttunk a háromtagú zenekartól: az énekes / gitáros hölgy vezette a bandát, úgy látszott, az õ ötleteire épülnek a dalok is; mellette még helyet kapott egy nagyon ügyes gitáros, aki remekül, kreatívan színezte ki az alaptémákat, és izgalmas szólókat vitt bele a zenébe, de mindig csak annyira, hogy ne nyomja el vele a dalok alapvetõ érzéseit; valamint a dobos / szintis / perkás úriember, aki bármilyen hangszeren játszott, bizony nagyon jól helytállt. A nyugodt, érzelmes, egész egyszerûen szép zene a közönséget is magával ragadta. Talán annyi negatívumot tudok felhozni, hogy a szinti zongora-hangszíne nem szólt szépen, de ez tényleg már csak szõrszálhasogatás...
               A profizmus szintje bizony nem csökkent a második fellépõ zenekar színpadra lépésével sem: az Aetrigan jött, látott, és... hát igen. A banda rendesen odatette magát, a mércét ezzel együtt meg nagyon-nagyon magasra. A zene itt már jóval keményebb volt (az este folyamán ez volt a legkeményebb zenét játszó banda), de itt is bõven akadt dallamos, a zenekarral együtt énekelhetõ jó kis énekdallam. Persze közben mentek a kemény, metálos riffek, a dobos pedig nyomatta a duplázót rendesen, méghozzá nagyon kreatívan. A színpadi mozgás is ugyanúgy remek volt, mint a hangulat végig a koncert alatt. A srácok remekül, tulajdonképpen profi szinten játszottak együtt, jó zenét és nagy bulit csináltak, a közönség szinte megõrült értük... hát kell ennél több? Remek-remek, õket bizony nehéz lesz túlszárnyalni!
               Ezek után a rock kicsit klasszikusabb vizeire eveztünk, következett ugyanis a REC. Bár a zenekar fiatalabb srácokból áll, tõlük is egy igen-igen jó kis produkciót láttunk: dögös riffek (sõt, az egyik gitáros néha még szájharmonikázott is!), kemény dobtémák, közben az énekes is egy jelenség volt a színpadon, és az egész banda valahogyan kinézetre is összeillett – bizony ha így folytatják, ebbõl még lehet valami! A dögösségre még lehet gyúrni egy kicsit, de ez, azt hiszem, majd megjön az idõvel. Csak így tovább!
               A rockból kicsit a vidámabb zene felé váltottunk, az Aloha ugyanis valamiféle ska-punk féleséget játszott, méghozzá igen jól. A punk felálláson kívül még egy perkás színezte ki a dolgokat, és tette tényleg izgalmassá a dalokat. A zenekarban játszók mind jól bántak a hangszerükkel, a számok is jól voltak összerakva, és úgy látszott (bár az énekes végig papírból olvasta fel a szövegeket, ebbõl még jól is kijöhet egy punkzenekar), a nézõk is vevõk a zenére – a közönség felvette a ritmust, egyre többen kezdtek el táncolni a színpad elõtt. Azonban mire a buli a tetõfokára hágott volna, az énekes sajnos lement a színpadról, mivel nem ismerte még a többi szerzeményt: ezzel pedig sajnos odalett a jó hangulat, odalett a lazaság. A zenész srácoknak is figyelniük kellett, hány ütem van még hátra az egyes részekbõl; nem tudtak simán az ének után menni, és a laza örömzenélést felváltotta az egymásra figyelés, a nehogyhibázzunk. Nagy kár érte, mert a koncert nagyon jól indult, és biztos, hogyha a zenekar kész lesz a repertoárjával, még hallunk majd felõlük.
               Egy újabb fiatal zenekar lépett a színpadra a Dreadful Peace színeiben. A fiúk talán még fiatalabbak, mint az elõttük játszó zenekarok, viszont õk a korukhoz illõ modern rockzenét játszanak: kemény, nu-metalos riffek, kiabálás, két énekes, minden; és ez bizony